Által Hrvoje Milakovic /2021. október 12021. szeptember 30 A helyi filmipar számára kiváló év volt, a Coming Home in the Dark a legújabb bejegyzés.
Egy megalapozott műfajra van szükség, és felemeli és feltárja, hogy egy összetettebb, emberibb, hihetőbb és rokonszenvesebb narratívát tárjon fel, mint amit Hollywood valaha is találhatna, ahogyan a nagy új-zélandi filmek is megtehetik.
A Coming Home in the Dark középpontjában Owen Marshall nagyszerű elbeszélése áll. Két látszólag sodródó elrabol és terrorizál egy házaspárt, de csak azután, hogy szörnyű atrocitásokat követtek el a család ellen.
A feszültség e – ahogy válnak – harcoló házastársak között mindig nyilvánvaló. Hoaggie Pkeh, Jill pedig Mori. Hasonlóképpen, Mandrake és Tubs, a kínzóik. A vezető Mandrake kaukázusi, míg Tubs Pasifika/Mori. Ennek jelentősége nem mondható ki, de a film szereposztása nem véletlen. Miközben Jill tétován nyúl Tubshoz, és azonnal leállítják, Ashcroft messze túlmutat a nyelven, és megmutat valamit, amit nem tudunk szavakkal kifejezni.
A Coming Home in the Dark azért működik, mert Marshall narratívájának csontjai megtestesülnek. Az agyatlan és indítéktalan pszichopata sztereotípiája az évek során elég lehetett az amerikaiaknak és néhány ausztrálnak. Mégis, hajlamosak vagyunk egy kicsit merengőbbek és elmélkedőbbek – akár bűntudattal is – szemben a tényleges és képzeletbeli gonoszságunkkal ebben a nemzetben. Egyetlen ember sem szörny Ashcroft univerzumában, de néhány embert szörnyek hoznak létre. A Mandrake és a Tubs a csapások és a szadizmus következményei.
Csak néhány perc múlva a család megpróbáltatása, és mielőtt bármi visszavonhatatlan történne, újabb táborozók jelennek meg a tó túloldalán, ahonnan a családot fegyverrel tartják fogva. Mandrake vidáman integet nekik, és erre kényszeríti a család többi tagját is. Amikor a látogatók elmentek, Mandrake Hoaggie-hoz fordul, és azt mondja: Ha visszanézel, látni fogod, hogy akkor tehettél volna valamit, hangsúlyozva, hogy ez a következmények narratívája.
Hoaggie évtizedekkel ezelőtt úgy döntött, hogy nem lesz merész, és ez a döntés tönkretette a fiúk, Mandrake és Tubs életét. Hoaggie ismét ugyanazt a döntést hozta, Mandrake pedig kész megbüntetni egy félelmetes szimmetriával.
Ashcroft és Kent minimalista narratívát dolgozott ki. Mégis, egy mese itt sokkal izgalmasabb és kifizetődőbb, mint a nihilizmus és embergyűlölet, amely túl gyakran sújtja ezt a problémás műfajt.
Michael Haneke-ig mindenki megpróbálta elénekelni és megszólaltatni ezt a mesét, de úgy gondolom, hogy Ashcroftnak sikerült. Még a következtetés is, amelyet egyesek frusztrálóan homályosnak találnak, további vitákat vált ki a hazaúton.
A szereplőgárda zseniális. Erik Thomson Hoaggie-ként, Daniel Gillies Mandrake-ként, Matthias Luafutu Tubsként, Miriama McDowell pedig Jill szerepében kiváló. McDowell és Luafutu különösen hatékonyak abban, hogy szótlanul váltogassanak a döntések és a lehetséges kimenetelek között, míg Gillies az ellenkezőjét, Mandrake-et írástudóvá és brutálissá teszi.
Ezen az elsősorban éjszakai felvételen Matt Henley operatőr hatékonyan dolgozik hihető fényforrásokkal. Az akciót gyakran csak a műszerfalak, a bejövő autók, a gyertyák vagy az utcai lámpák kifröccsenése világítják meg, Henleynek mégis sikerül mindent érthetően és időnként elvetemülten gyönyörűen megőriznie.
A veterán zeneszerző, John Gibson (A gyermekek esője) olyan hangzásvilágot produkál, amely csodálatosan kifejezi ezeknek az embereknek a félelmét, bátorságát és törékenységét.
A Coming Home in the Dark egy fantasztikus remekmű, amely éppoly könyörtelen, mint amilyen finom. Menj és nézd meg.